2012-01-23 12:52:05
...szándékosan nem házasságot írtam. Beszéljünk "csak" egy
párkapcsolatról. Mitől jó, és mi a legfontasabb? Bizalom, hűség,
elfogadás, szerelem,szeretet, szex, gyerek, anyagiak....
Biztos vagyok benne, hogy nő és férfi máshogy látja, másként éli
meg. Két ember megismerkedik, rózsaszín köd, szerelem, szenvedély,
összeköltözés..aztán jönnek a hétköznapok. Itt most nem arról
akarok beszélni, hogy mitől változnak meg a dolgok, hanem hogy mik
a fontos tényezők. Érdemes az érzéseinkre hallgatni, vagy döntsön a
józan ész? Hol van a határ? Mi fér bele? Milliószor halljuk, hogy
nem szakítunk a gyerek miatt, benyelünk egy megcsalást (sokan még
egy szeretői kapcsolatot is), megbocsátunk hazugságokat. No de
miért? Emberek vagyunk..hibázhatunk. Vagy ezzel meghunyászkodunk?
Hol a büszkeség határa? Vajon a megdőlt bizalom helyreállítható-e?
Mi dönt, mikor felmerül a kérdés, merre tovább?!
Kétlem, hogy én vagyok az egyetlen, aki megfogadta, hogy egy
férfi miatt soha többé nem szenved. Dehogynem! Annál nagyobbat
estem pofára. Netes társkereső. ..azt hittem tiszta lapokkal
kezdtünk. Nem írom hol kell hinni.... Kapásból elmondtam a
pszichiátriát, hogy nem én nevelem a gyerekeim, hogy miért van így,
stb. Úgy gondoltam, így fer. Lehet, hogy hideg zuhany, de ha valaki
komoly kapcsolatot szeretne, tudja, mire számítson. Neki sem volt
egyszerű élete.....belevágtunk. Amikor először átölelt, úgy
éreztem, hazaértem. Sosem felejtem el azt a pillanatot és azt az
érzést. Igen, együtt vagyunk. Még. Igen, szeretem. Meddig számít a
szerelem? Érdekes dolgok ezek...
No és a saját sztori....mint írtam, netes társkereső...napokig
msn-eztünk, volt, hogy 10-12 órát folyamatosan, úgy találkoztunk,
mintha ezer éve ismernénk egymást. Néhány hét után szinte már
együtt laktunk, és bár egészen más terveim voltak, 3 hónappal
később teherbe estem. Nagyon elkeseredtem, de az abortuszra
képtelen lettem volna. Így hát vállaltam a babát, de abban nem is
reménykedtem, hogy a párom is így tesz. Babát vártam egy pasitól,
akinek a két gyermeke nevelőotthonban volt, még nem is láttam őket,
és az enyémeket sem én neveltem. No de ezt a sztorit már
olvashattátok....megszületett a pici,a kedvesem két gyermekét végre
magunkhoz vehettük, leköltöztünk vidékre. Nagyon boldog
voltam. Közben a pici daganatos beteg lett (ezt a sztorit is
tudjátok) , én pedig látva a szerelmem babás apukaként, egyre
mélyebb érzéseket tápláltam iránta. Úgy éreztem magam, mint egy
turbékoló kis szerelmes. Úgy éreztem, ha megtaláljuk a megoldást
Zétény gyógyulására miden a helyére kerül. Persze, én hülye kis
naiv p..a! Egy éves elmúlt a közös gyermekünk, mikor kiderült,
apuka hivatalosan még nős!!! Nos csajok, mekkora pofon ez?!
Basszus az apaságihoz még bementem a jegyzőhöz papírt kérni,
hogy nincsen bejegyzett élettársi kapcsolata! Na az, tényleg nem
volt! ...csak éppen egy házas férfinek szültem gyereket, és ha
bármi történik, a két gyermekéhez semmi közöm, holott én nevelem
őket. Jogilag nulla vagyok. Persze, ez az ő szemében csak egy
papír. 2 évig hazudott a szemembe! Semmi mást nem kértem, csak
őszinteséget és bizalmat! Hányan nyelnétek ezt be?! Felvállalod a
két lelkileg nem kicsit sérült gyermekét, szülsz neki egyi közös
babát, tervezed a jövőt, és kiderül,hogy még nős! Mi lett volna, ha
esetleg én szerettem volna hozzá menni?..persze, kerülte a témát.
No, hát ennyire vesznek minket hülyére a pasik....és ennyire tud
vak lenni a szerelem.
Napokig zokogtam, persze, hogy ő ne lássa,elmentem a babával
anyumhoz, minden összetört bennem. Megbeszéltük, átrágtuk, azóta
lezajlottak a tárgyalások, elvált (1 hónapja) . A szálka viszont
ott maradt bennem, nem tagadom, a bizalom inog rendesen. A pofonok
meg jönnek azóta is, felregisztrátl egy közösségi oldalra, egyetlen
női ismerőssel... akivel éjszaka levelezik,mikor én alszom, akkor
telefonál , mikor nem vagyok itthon és sorolhatnám. Ok... nincs
köztük semmi, nem is voltam sosem féltékeny, szerinte ezekről a
dolgokról azért nem beszél, mert nem fontosak. Megjegyzem, sem én,
sem a fia nincs megjelölve ismerősnek, csak a kis hölgyike,
akivel kapcsolatban azóta is hallagatom a "kegyes
hazugságokat". Nem balhézok, csak nagyon fáj. Nekem is vannak férfi
ismerőseim, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot, de minden
hívásról, találkozás előtte zajlik és az ő tudtával, jelenlétével.
Miért kell egy kapcsolatban titkolózni és hazudni? A héten
elszakadt a cérna, nem tudom, mikor cseppen az utolsó a pohárba, de
nagyon közel van az a pont. Hiába szerelem, hiába gyermekek, én
ennél büszkébb vagyok. Megállok egyedül a jég hátán is, de egyenes
háttal, a saját elveim alapján fogok élni. Igen, ha kell
továbblépek, mégha félig belehalok is. Mert mindezek ellenére
imádom, szeretem ,de nagyon pengeélen táncolunk. Néha nem tudom,
hogy a szerelem erősebb vagy a fájdalom, a csalódás, amit érzek
vele kapcsolatban. Már nem tervezek.... de a folytatásra magam is
kiváncsi vagyok.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 1
Címkék: bizalom, döntés, házasság, párkapcsolat, szakítás, szerelem, válás
2012-01-23 12:03:26
Anno, jókat vitáztunk
itt Csernus dokiról, ki szereti - ki nem, de nem megyünk el
mellette szó nélkül. A Drogma (most megint kiadták) jó volt ,
A Nő és A Férfi is. A Felnőtt húsleves nekem nem tetszett.
Maradt a véleményem, miszerint, ő a "hétköznapi doki", a könyvei is
a hétköznapi embereknek szólnak, és talán azért "imádom" mert,
ahogy ő mondja, hiteles, mert "odamondja", és ez nekem bejön.
(Mások nem éppen nagy örömére el is tanultam tőle). No de lépjünk
túl mi celeb dokinkon.
Olvasom Csíkszentmihályi, Bert
Hellinger, Bruno Bettelheim könyveit, a Coelho regényeket, Vas
Zoltán rajzelemzésről szóló kiadványa nagy kedvencem, és még
sorolhatnám, de inkább a ti véleményetekre lennék kiváncsi. Mit
olvastok hasonlót, és mi a benyomásotok ezekről a művekről? Ha
megnézzük a könyvesbolt polcait, ma már tele van
pszichológiával..kit érdemes olvasni, és honnan tudod
megkülönböztetni a hasznos könyveket, a -bocs a kifejezésért-
kontárok habratyolásaitól?! Szóval, hajrá, könyvek és
vélemények...boldogságot keresni, gyereket nevelni, rajzot
elemezni, álmot megfejteni, gyógyszerek
nélkül meggyógyulni betegségekből, depresszióból, stb..mi
az amit tanulhatunk , ki az, akire hallgathatunk? Meddig tart a
pszichológia, hol fut össze az ezotériával, a spirituális
dolgokkal, stb...lehet ragozni!
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
Címkék: bettelheim, csernus, csíkszentmihályi, hellinger, könyv, pszichológia
2012-01-21 20:16:24
Megírtam a történetem,néhány bejegyzéssel korábban,
de úgy látom, folytatást kíván. Miért nem vett észre senki semmit?
Magam sem értem...talán mert nem akarták észrevenni...egyszerűbb
volt a szőnyeg alá söpörni a dolgokat, úgy tenni,minden rendben
lenne. Nézzük időrendi sorrendben:
Miután megtörtént az eset, semmit sem tudva a szexről, hónapokig
néztem, hogy nő-e a hasam. Közben pedig könyvekből, és idősebb
barátnőimtől utánajártam, hogy miből lesz a cserebogár.
Megnyugodtam, hogy nem vagyok terhes és undorító dolognak tartottam
a szexet. Innentől én is a szőnyeg alá sepertem, csak a rémálom
maradt: minden éjjel egy férfi bejött és hátbaszúrta a családban az
összes felnőttet. A két öcsémet nekem kellett felnevelni....Egy idő
után már úgy feküdtem le este, hogy a testemmel védjem az öcsémet,
illetve háttal az ajtónak,hogy ne lássam a gyilkos arcát, és hátba
szúrjon, ne mellkason. Azt hittem én is sorra fogok kerülni. Az
álmom pedig nem gondoltam,hogy összefügg a történtekkel, és szintén
nem szóltam róla senkinek. Úgy éreztem, anyu csak kinevetne.
Innentől éltem az átlag kamaszok életét, rettegve tőle, hogy
egyszer találkoznom kell még azzal a férfival.
16 voltam, mikor megismertem az első férjemet. Azt hittem túl
vagyok a dolgokon...egészen addig, míg a mellemhez nem ért a
szájával. Sírtam, minden alaklommal. Persze ő nem értette, én pedig
sokáig nem is tudtam beszélni róla.Egyszer annyit mondtam, hogy
bántottak, ő pedig innentől elfogadta, és a cicitéma tabuvá
vált.
27 évesen a pszichiátrián mondtam el először a
történetet részletesen a terapeuta hölgynek. Zokogtam,
remegtem, de azóta azt hiszem, túl vagyok rajta. Már nem hibáztatok
senkit. 28 évesen, két gyermek anyukájaként pedig még a szex
örömét is sikerült felfedezni. Sírtam a boldogságtól.... egyetlen
helyzet van ami a mai napig eszembe juttatja a sztorit, ha a fejem
felé leszorítják a kezeim.Ott vége mindennek.
Ma már örülök,hogy ennyivel megúsztam, nem hiszem, hogy tudtam
volna bárkivel szexuális kapcsolatot létesíteni, ha anno nem sajnál
meg az öreg. Három fiú édesanyja vagyok, és biztos vagyok benne,
hogy meg fogom nekik tanítani, hogyan kell bánni a
lányokkal....
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 5
Címkék: erőszak, molesztálás, pedofília, szexuális gátlás
2012-01-19 08:13:21
Folyamatosan panaszkodunk....nem mondom,hogy nincsen
alapja. Mindenki rohan a világ után, nem foglalkozunk egymással
...egészen amíg nem történik valami baj. Rengeteg példát látni
erről a médiában, én most személyes tapasztalatom szeretném
megosztani.
Mikor kiderült,hogy kisfiam betegsége mennyire
komoly, és az orvosok szinte lemondtak róla, körbeküldtem az egyik
közösségi oldalon, hogy alternatív megoldást keresünk. Több,mint
150 levél érkezett. Igen, voltak köztük, akik beteg embereken
akarnak meggazdagodni, de a java az önzetlen segíteni akarásról
szólt. Több irányba is elindultunk az információk alapján.
Hónapokkal később egy doktornőn keresztül
rátaláltunk egy vízre, ami egyenlőre úgy tűnik, segít. Viszont a
havi mennyiség, amire a másfél éves gyermeknek szüksége van, közel
130ezer ft. Megint körbeküldtem egy üzenetet. Egy havit a rokonok,
másik egy havit idegenek gyűjtöttek össze. Volt, aki 10ezer ft-ot,
volt , volt, aki 1000ft-ot adott. Nem is gondolnátok, már egy liter
olaj, egy kg cukor is mekkora segítség ilyenkor, mert azt a pénzt
is a pici kezelésére lehet félre tenni. A szörnyű a dologban, hogy
mennyi ember élete függ a pénztől, hogy rengeteg kezelés és műtét
csak ezen múlik...de most nem ezért írok. Szeretném megköszönni
mindenkinek. Mikor az ember lába alatt inog az albérlet, és azon
agyalsz, hova mehetsz három gyerekkel, hogy a kicsi kezelését meg
tudd oldani, az szörnyű érzés...de ha egy gyermekről van szó,
hihetlen összefogásra képesek az emberek! Nagyon - nagyon hálás
vagyok.
No és az orvosok...elhiszem, hogy nem kis dolog, ha
egy ennyire ritka betegségre megtalálják a megoldást, de hogy az
orvos a saját mobiljáról hív, hogy szabadidejében a lehetséges
megoldások után keresgél, hogy emailen is minden nyűgömre reagál,
hát, erre sincsenek szavak. Szerencsénkre nem egy ilyen
professzorral, főorvossal tartjuk a kapcsolatot. Akik ki sem
látszanak a munkából, de éjjel, hétvégén, és bármikor, ha idejük
engedi válaszolnak. Van, aki nem is ismer minket, és két hetente
hív telefonon, hogy mi van a gyermekkel. Igen, vannak negatív
tapasztalataim is. Igen, van hálapénz is....de ahol valóban nagy a
baj, ott a hivatástudat bújik elő! Köszönöm a Heim Pál kórház
érintett orvosainak és nővérkéinek, a HPV centrum doktornőjének,
Somlyai Gábor professzornak és mind a magyar, mind a külföldi
orvosoknak, akiknek írtam ,és segítségünkre vannak-voltak, valamint
a tolmács hölgynek is,aki önzetlenül fordítgatja leveleinket,
leleteinket!
Még egy valamit megtanultam. Világ életemben nagyon büszke
voltam, (vagy inkább makacs?), mindig magam akartam mindent
megoldani. Adni jó...no de viszonzatlanul elfogadni? Nagyon nehéz
volt. Tudom, nem azért adnak ezek az emberek, mert várnak valamit
cserébe, és ezzel nem könnyű megbarátkozni. Folyamatosan olyan
érzésem volt, hogy tartozom nekik, hogy egy köszönöm itt nem elég.
Ugye milyen furcsa? Nehezebben fogadunk el, mint adunk...Két kisfiú
a zsebpénzéből adott 500 ft-ot. Megkönnyeztem. Sosem fogom azt a
pillanatot elfelejteni...
Persze a tündérmese úgy érne véget, hogy és a pici fiú
meggyógyul :-)...itt még nem tartunk. Még írjuk a mesét ...még
kűzdünk a betegséggel, még inog az albérlet, még nőnek az összegek,
és jönnek a gondok..de hiszem, hogy ennek a mesének majd egyszer
negatív orvosi lelettel, jól kell végződnie!
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 3
Címkék: daganat, hálapénz, heim pál, hpv, köszönet, orvos, segítség
2012-01-18 13:22:30
Ha szereted az egyedi dolgokat, kukk be! Pihe -puha
textiltermékek, és akár magad is elkészítheted! A figurák hátuljára
vetexet vasaltam, hogy ne foszlódjanak, a fehér vászon alatt pedig
vatelin van, így nem gyűri be a gép. Fel kell varrni a mintát,
körbekeretezni az általad kiválasztott méteráruval, a terméknek
megfelelő nagyságú vatelint és hátlapot kell szabni hozzá,
összevarrni,kifordítani és kész az egyedi, személyes ajándék!
Több terméket találsz a 101kiskocka webáruházban, ötletnek
is!
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 4
Címkék: ajándék, babatakaró, egyedi, falvédő, lakásdekoráció, patchwork, textil
2012-01-18 08:48:56
Lassan egy
év után, de visszatértem:-). Zajlott az élet. Kicsit megritkítottam
a blogom, a kevésbé fontos napi vackokat
kitöröltem.
Az
élet bizonyított. Anno vállaltam a kisbabát -aki emlékszik rá,
mennyire kétségbeestem,mikor várandós lettem- és Zétény léte
mindent helyre tett. Anyummal újra napi szinten tartom a
kapcsolatot, a párom két kisfia végleg hozzánk került. Minden jól
alakult.... amíg Zé beteg nem lett.
Két
hónapos koráig minden rendben zajlott, majd elment a hangja, egy
héten belül megnémult, és újabb egy héten belül kétszer befulladt.
kórházba kerültünk, ahonnan a tovább küldtek minket a Heim Pál
kórház ba, és megműtötték Zétényt. Kiderült, jóindulatú
gégedaganata van. Az orvos azzal biztatott minket, hogy
időközönként lehet műteni kell majd ,mert kiújulhat, de ne
izguljunk, együtt lehet élni vele. Ma már ő sem biztat...
kicsi fiam 7 műtéten van túl, az utolsó dec.27-én volt, és egyre
rosszabb a helyzet. A daganat megtámadta a hangszálait, a gégéjét,
a szájpadlását, és már a nyelőcsövét is ( a világon két ilyen
esetről tudnak 40 év felettieknél). Félő, hogy ráterjed a
légcsövére, mert akkor esélyünk sincsen, illetve a nyelőcsövére sem
találtunk megoldást, nem mernek hozzányúlni, Augusztusban nézték,
akkor ott 6 helyen volt daganat. Körbeleveleztem a fél világot,
szinte semmi eredménnyel, az orvosunk is tartja a kapcsolatot a
világ szakembereivel, semmi. Fél évig szedtük a
varga-gyógygombákat, nem használt, most a deutérium csökkentett
vízzel próbálkozunk, ennek is már a 4. fokozatánál tartunk
(Preventa 65) .
(A daganatot egyébként a HPV 6,11 vírus okozza,ez ügyben bármilyen
prevenciós kampányban szívesen résztveszek.)
Zétény
vize most havi 120-150ezer ft, ami miatt már az albérletünk is
veszélyben forog. Igyekszem
pozitívan állni a dolgokhoz, de a gyerekeknek, gyökerekre,
biztonságra lenne szüksége, nem pedig állandó költözésekre, hogy
betegség lelki terhét ne is említsem. Nem tudom merre tovább,de nem
is ez a fontos. Ellakunk bárhol, csak Zé gyógyuljon
meg.
Mindezek ellenére
hiszek a csodában, Zétény meg fogja mutatni a világnak, hogy ebből
a betegségből fel lehet gyógyulni, és végre minden a helyére fog
kerülni!
Aki
kiváncsi a történetünkre,a facebookon is nyomon követheti Zétény
történetét, de itt is meg fogom osztani. Folyt köv.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
Címkék: daganat, gyermek, hpv, preventa
2011-03-06 12:15:33
Anno két éve, amikor felköltöztem Budapestre, nem hittem az
előítélekben - amiről nálunk olyan természetességgel beszéltek -
hogy mennyire más a fővárosban élni, mennyire mások az emberek,
vagy hogy ez az ország minden szemponból két részre osztható:
Budapestre és Vidékre. Néhány hónap alatt rá kellett
döbbennem, van alapja az emberek elképzeléseinek,
meglátásainak, ugyanakkor sokszor túlzásokba is esnek. Teljesen
mindegy, hogy a vidéki emberek meglátásait nézem a pestiekről, vagy
a pestiekét a vidékiekről, mindkettőnek van igaza és egyben
hatalmasat téved is. Ég és Föld, két külön világ, és szerintem, aki
nem élt mindkét helyen, érdekes tapasztalatokból maradt ki.
Nézzük csak. Pesten élni tudni kell, művészet, vidéken élni harc
és kűzdelem, de persze, minden nézőpont kérdése. Van előnye és
hátránya mindkettőnek.
Pesten szabadabb az ember, a BKV segítségével nagyon egyszerű és
könnyű a közlekedés (és olcsó - persze vidékhez hasonlítva), Pest
tele van lehetőséggel, programokkal, mindenki megtalálja a számára
megfelelőt. Tapasztalataim alapján a megélhetés is olcsóbb, ha
valaki nyitott szemmel jár. A munkahelyek száma és a fizetések
mértéke is jóval nagyobb,bár ez korántsem dícséret!
Vidéken egy-egy programért többszörösét kell utazni,
munkalehetőség nem sok van, ott is felháborítóan kiszolgáltatottak
a dolgozók. Amennyiben valakinek nincs a közelében hipermarket,
vagy nincsen autója, sokkal drágábban kénytelen vásárolni,hogy a
nagy leárazásokról,akciókról ne is beszéljek. Akár
élelmiszerről,akár ruházatról vagy bármi egyébről van szó, pesten
mindent olcsóbban szerzek be. Vidéken (konkurencia nélkül és egyéb
okokból is) hihetelen árakat diktálnak az üzletek.
Nézzük az emberek viselkedését.... Pesten tágabbak a határok, a
normák, nem ismer mindenki mindenkit és ezért szabadabban lehet
élni. Nem lesi a szomszéd néni minden mozdulatod, nem pletyizik ki
még azt is, hogy tegnap reggel 8-kor még pizsiben nyitottad az
ablakot és nem volt kész az ebéd. A pestiak sokszor elképzelni sem
tudják, mennyire belelátnak egy kisvárosban, vagy egy faluban a
másik életébe. Persze, ennek előnye is van, de azért
köszönöm...
Sokan panaszkodnak,hogy a nagyvárosokban nem figyelnek egymásra
és közömbösek az emberek. Ez így van, de lehetne rajta változtatni.
Ha megpróbálsz mosolyogni, az ragadós :-) és visszamosolyognak. Ha
egy kis időt szánsz a metrón egy idős nénire, a villamoson egy
kismamára, végtelenül hálásak ,és nagyon jó emberi kapcsolatok
születhetnek. Tele vagyok ilyen téren kellemes meglepétesekkel és
azt hiszem a másik fél is így nyilatkozna... Aki szereti az
embereket, nagyon jól érezheti magát. Bármerre utaztam, metrón,
BKV-n, figyeltem az utasok viselkedését... jó elfoglaltság, mókás
pillanatok (is) voltak.
Gyermeknevelés...igen, erre a célra talán jobb a vidéki élet,
bár a gyerekek lehetőségeiben is megvannak a korlátok programok,
szakkörök,stb terén.Viszont biztonságosabb a környezetük.Valamit
valamiért.
Párkapcsolat. Vidéken születése óta ismer mindenki
mindenkit...és érvényesül a "messziről jött ember azt mond, amit
akar" mondás is. Ha idegen költözik oda, őt mindeki nagyon rövid
idő alatt megismeri, a kíváncsiság pedig nem ismer határokat. Egy
esetleges válás esetén nagyon nehéz a párkeresés. Mindenki szem
előtt van, percre pontos napirenddel. Egyből bele is futunk a
szexuális különbségekbe. No itt aztán. napokig
sorolhatnám!:-) Vidéken mindenki tud a szeretői
kapcsolatokról, csak éppen az érintett kedvese nem, Pesten pedig az
emberek nagy része már nyitott dologként kezeli, felvállalja a
szeretői státuszt, nem egy olyan párt ismertem, ahol a férfi még
lakást is bérelt e célra, és anyuka mindenről tudott,és persze
eltitkolni is könnyebb a kalandokat, a félrelépéseket.
Nos, ez vidéken sem anyagilag, sem erkölcsileg nem engedhető
meg.(Ezek meglátások, erkölcsileg nem szeretném minősíteni egyik
megoldást sem) Arról ugye ne is beszéljek, hogy egy pasi még mindig
attól jó pasi, minnél több nő "van, volt meg" neki, míg egy nő
ebben a szituban már könnyűvérűnek minősíthető. Már maga a
szexualitás is egész másképp működik: a nagyvárosban tágabbak a
keretek, szabadabbak, gátlástalanabbak a párok, nincs annyi tabu.
Ami egy vidéki kapcsolatban megbotránkoztató, az Pesten mégcsak
meglepetésként sem értékelhető. Valószínűnek tartom,hogy ennek
egyrészt a rengeteg finoman fogalmazva egyéjszakás kaland az oka,
másrészt a különböző szexuális eszközök elérhetősége, a szex, mint
beszédtéma nyíltabb megbeszélése,stb. No de ebbe nem is merülnék
jobban bele...:-)
A pesti emberek nagyrésze, akivel beszélgettem, vidéket úgy
látja, mint a nyugalom szigetét...persze... az hát, annak, akinek
van elég pénze. Előfordul, hogy leköltöznek, és rájönnek, hogy
jajj-jajj, nyugalom?! Csend..az lehet, de míg a pesti hazaér a
munkából és leteszi a fenekét, vagy közös programot szervez a
családjával, addig vidéken ott az udvar,a gyümölcsös, a kert. Nem
tud lelépni egy hétvégére a család ,mert az állatokat etetni kell
(már ahol még van), lehűl a lakás..és senki nem csinálja meg
helyettük a ház körüli munkát. Nyaralás...a pesti ember spórol,
nyáron lemegy vidékre, vagy külfödre nyaralni. A vidékinek meg
akkor van ott a sok szezonmunka, amit ki kell használni és azért ha
belegondolunk mibe kerül egy vidéki ház fenntartása, nyaralni csak
keveseknek van lehetősége.
Mindent összegezve,mégsem mondanám,hogy itt vagy ott jobb
élni.Mindkét helyen nagyon szerettem,szeretek, alkalmazkodni tudni
és akarni kell, akkor mindenhol jól érezzük magunkat.
Ja, egy érdekes megfigyelés a végére, csak a mosoly kedvéért:
Roppant vékonyka nő vagyok,amire Pesten a de csinos vagy (és
a pasik imádják), vidéken pedig az ugye nem vagy beteg?,
Felszedhetnél pár kilót!- - a reakció. Imádom:-)
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
Címkék: pest, vidék
2009-11-10 21:11:02
Visszafelé leélni az életet: ha újra
születnék, ezt szeretném .
Halva kezdem és rögtön kikelek a koporsóból.
Öregként felébredve nap mint nap jobban érzem magam. Miután túl
egészséges lettem, kirúgnak az öregek otthonából, majd évekig
élek
gondtalan nyugdíjasként és bekaszálom a lejáró öregségi
biztosításokat.
Ezután, amikor dolgozni kezdek, az első napon arany karórát kapok
a
főnökömtől. Negyven-egynéhány évet dolgozom, mialatt egyre
fiatalabb
leszek, míg végül kiskorú lévén abba kell hagynom a munkát.
Jönnek a gimnáziumi évek: pia, bulik, boldog promiszkuitás.
Ahogy fiatalodom, úgy válok egyre gyerekesebbé. Jön az általános
iskola:
végtelen játék, semmi felelősség!
Pár év múlva kisbaba leszek és mindenki kezét-lábát töri, hogy
mosolyogjak rájuk.
Az utolsó 9 hónapot békés lebegéssel töltöm egy termálfürdő-szerű
helyen,
ahol mindent megkapok, ami csak kell: központi fűtés, on-line
szobaszervíz,
stb.
Míg végül...
befejezem egy jó orgazmusként.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
2009-09-30 23:47:33
Éppen egy évvel ezelőtt feljöttem Pestre,egyetlen
sporttáskával,bizonytalanul belevágva mindenbe. Tudtam,ha a vidéki
kis faluban és a szar házasságomban maradok,nem sokáig fog már
tartani az életem.Bevállaltam a váltást.180 fokot az éltemben.A
volt férjemmel közösen úgy döntöttünk, egyenlőre nála
maradnak a gyerekek,mert én sem anyagilag,sem egészségileg nem
tudnám vállalni őket. Néhány hónapon belül a helyére került
minden.Albérletem volt,napi 12 órát dolgoztam(imádtam), tanultam. A
férjem volt az első az életemben...bár korántsem volt jó a
házaséletünk,én ezt a már említett egyik bejegyzésem(szexuális
erőszak) történésére vezettem vissza.Aztán idefenn regisztráltam
egy társkeresőn és jó pár hónapig egyik pasi jött a másik után.Nem
bántam meg. Kellett. Helyrejöttem,testileg, lelkileg,felkészültem
egy újabb, normális kapcsolatra. El is érkezett.Végre
szerelem,végre boldogság.4 hónapja. Aztán egy hete borult a
bili,amit ma orvos igazolt. Terhes vagyok. A világ legcsodálatosabb
dolga ,mégis félek. Nagyon. Elvetetni nem tudom,sosem bocsátanám
meg.Ugyanakkor ott a két gyermekem,akik nem velem élnek,hogy fogják
megérteni,hogyy kistesó lesz,aki velem lesz?! Sosem bocsájták majd
meg,hogy anya őt jobban szereti....tudom,mi lenne a helyes,
tudom,mit kellene tennem,de millió más is van.A párom két kisfia
vele él,őket még nem is ismerem.Szóval 5 gyermek, akik új
családtagot kapnak,úgy,hogy még egymást sem ismerik.Alakulhat ki
ebből egy erős,csodálatos család, de alakulhat másképp is.Félek a
gyerkőcök reakciótól. Félek, hogy nem tudok megfelelni.Nagyon
szeretnék mindent jól csinálni,de vajon mi a jó ebben a szituban,mi
a helyes? A két családot 120km választja el....nem egyszerű.Illetve
nagyon nehéz.Aggódom,sírok.Egyik pillanatban nagyon boldog vagyok,a
másikban zokogok. Talán az idő majd segít. Fősulit terveztem és
azt,hogy felépítek egy életet,amiben újra velem lehetek ezek a
csodálatos kis emberek. A suli nem bánom,hogy bukott,majd egyszer
még végig csinálhatom...De most,hogyan tovább,mi a helyes? Tudom,a
nők 90% -a elvetetné ezt a babát.Néhány bejegyzéssel előrébb
megírtam erről a véleményem.Nem tudnám megtenni. Valaki okos
lehetne helyettem,bár tudom,nekem kell dönteni és végig csinálni.
Azt is tudom,hogy ha kialakulnak a válaszok a miértekre menni
fog,és lehet, néhány múlva én leszek a legboldogabb anya 5
manóval.Most viszont félek...
Szeretem a kedvesem,szeretném a babát,de vajon hány életet
teszek ezzel tönkre? Vagy idővel éppen megoldom? Jó lenne látni a
jövőt. Mihez van jogom és mihez nincs?Kételyek mindenütt,miközben
nem szabadna idegeskedni,mert ugye az a babának sem jó....Kívülről
látom a dolgot,kívülről könnyen osztunk tanácsot.Minden döntésemet
hideg fejjel tudatosan hoztam meg,sosem hallgattam az
érzéseimre.Most mégsem tudom kizárni őket.Egykis életről van
szó,akinek dobog a szíve,akinek már látszódnak az aprócska
lábai,kezei,a szemei. Aki esélyt kaphat az életre...és ezt az
esélyt nem vehetem el. A többi probléma pedig eddig számomra célok
voltak,nem gondok. Ma megijedtem. Próbálok a gyerekeink fejével
gondolkodni,érezni...és sírok...sosem hittem,hogy egyszer elhagyom
őket,mégha átmenetileg is..mégha így olyan élményeket élhetnek is
át,amire sosem lett volna lehetőségük,mégha hosszú távon egy jobb
életet tudok is biztosítani számukra.Most mégis úgy érzem, nincsen
jó döntés.a sok rossz közül vannak kevésbé rosszak...bízom
benne,hogy sikrül megtalálni a megfelelő utat.Mert mint tudjuk,van
kiút az erdőből,mégha a poklon át vezet is.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 9
Címkék: kételyek, terhesség
2009-09-28 22:12:40
Érdekes világban élünk, az ember keres egy régi
osztálytársat, szerelmet,bárkit,rákattan erre az oldalra,megkeresi
és ír neki. No de nézzük másik oldalról a dolgokat.Ma már több
funkciója is lehet az oldalnak. Reklámok jönnek-mennek, segítséget
kérhetünk,számon tarthatjuk a személyes adatokat.Sőt,ismerősei
alapján "lenyomozhatunk" bárkit. Anno mikor több ismerősöm is fenn
volt(velem együtt) egy társkereső oldalon, egy új "jelentkezőt"
rögtön itt ellenőriztünk... rögtön tudtuk,hogy helyes adatokat ad-e
meg, hogy vállalja-e önmagát. Ez is egy előnye lehet az
oldalnak...
Aztán mégegy történet: édesapám nem ismerem.A nevét tudom,az
adatait is a bírósági végzésből. Egyetlen éjszaka gyümölcse
vagyok,sosem vállalt lányaként.Nem is látott.Évekkel ezelőtt írtam
neki,küldtem képeket is... a véleménye nem változott. azóta
született még egy lánya..3 évvel fiatalabb nálam. Megtaláltam őket
is itt,azóta a fényképek alapján néha rájuk tekintek,bevallom.. és
néha elgondolkodom a szitun. Dóra egyedüli gyermek,édesapánk 57
éves... nem tudja,hogy van egy nővére.Merthogy apunk nem vállal,egy
dolog,már megbékéltem a tudattal.De vajon ő? Örülne egy testvérnek?
Vagy mi lesz,ha apuka már nem lesz? Ilyen kérdések foglalkoztatnak.
iwiw.....én köszönöm neki:-)
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 6
Címkék: iwiw, közösségi oldal
2009-09-21 13:45:32
Ha már megemlítettem ezt a témát, gondoltam hajrá, nem mondjuk
el senkinek, mondjuk el mindenkinek. Az élet produkál fura
helyzeteket.
A nagyszüleim jelentették számomra a gyerekkort. Alig
vártam,hogy mehessek hozzájuk, ott lehetttem csak "gyerek"
,önfeledten boldog. Rengeteg ismerősük volt Németországban, sokan
jártak hozzájuk nyaralni is. Jöttek-mentek, mi is mentünk a
nagyiékkal minden évben. Nagyon szerettem, persze, a rengeteg
ajándék, odakinn a hatalmas bevásárló központok, mozgólépcső, Milka
csoki..nálunk ilyen még sehol ezelőtt 20 évvel. Volt egy kedves
család akivel különösen jó volt a kapcsolatuk. Szinte unokájukként
szerettek . A hölgy és a fiú betegek voltak, mozgáskorlátozottak.
Az asszonyka napjait kötögetéssel töltötte, rengeteg gyönyörű
csilli-villi ruhát kaptam tőle:-). Meg aztán amúgy is ..ha mentünk,
én voltam a világ közepe, ez a néhány hét számomra a menyország
volt. Ha vásárolni mentünk, az öregúr mindig azt mondta, ha egyszer
férjhez megyek, olyan ruhám lesz, amilyet csak szeretnék, ő
megveszi nekem...mi kell ennél több egy lánynak? Minden kislány
esküvőről és gyönyörű menyasszonyi ruháról álmodik. Szóval,
szerettem őket nagyon, nagyszülőként tekintettem rájuk. Általános
iskola negyedik osztályába jártam, mikor a szüleim kiengedtek
hozzájuk másfél hónapra. 1 hónap egyedül, majd jönnek a nagyiék és
még két hét. Vonattal utaztunk az öreg úrral.....már ott gyanús
volt, de kislányként nem próbáltam tudomást venni a
viselkedéséről.Olyan furán adott puszit, állandóan az ölében
kellett üljek. Gondoltam, csak nagyon vigyáz rám. Néhány nap ottlét
után egyre fokozódott a szitu..először a számra puszi, aztán
valamit akar a nyelvével...nem értettem..csak a filmekben láttam
ilyet. Aztán elmagyarázta, hogyan kell ezt csinálni.Nem
akartam, mondtam és összeszorítottam a fogaim...innentől féltem
tőle.Nagyon féltem és még volt három hét...de majd kerülöm. Mindig
a felesége mellett voltam, elkezdtem kötni tanulni, hogy tudjam
mire fogni,hogy nem akarok sehova a férjével menni, két percre sem
mertem egyedül maradni vele, miközben ő persze próbálta ezeket a
helyzeteket előidézni. Egy este aztán én már aludtam, mikor mellém
bújt az ágyba. Kértem , ne tegye, nem hallgatott rám. De nem
gondoltam rosszra..azt mondta, horkol a felesége. Jól van,
maradjon. Simogatni kezdett...elhúzodtam. Megfordított...megint
jött a nyelvével...szörnyű volt. Próbáltam menekülni. Nagyon kövér,
ronda 60 éves férfi, aki ráül egy 10 éves kislányra...lefogta a
kezeim, menekülési esélyem semmi. Féltem, és ledermedtem
.Sikíthattam volna, de megmondta, felesleges, a többiek altatót
szednek.Valóban így volt. Elfordítottam fejem, és reszkettem,
nemtudtam mi fog történni. Féltem. Nagyon. Az egyik kezem
eleresztette, hogy kigombolja a pizsim...próbáltam védekezni,
visszahúzni egy kézzel. Szabályosan tépte rólam. Nem engedtem.
Feltűrte és újra lefogta a kezeim. Szörnyű volt. Nem tudtam semmit
az intimitásról,a szexről. Rettenetesen féltem. Nyaldosni,
szopogatni kezdte az éppen fejlődésben lévő aprócska cicimet.
Szörnyű volt, félelmetes, kegyetlen, de már hagytam, féltem, ha
bármit teszek bántani fog. Ha kiabáltam befogta a szám, majdnem
megfulladtam. Már csak túl akartam lenni rajta. Rám feküdt. 120
kg-val. Úgy éreztem, összenyom. Ha nagyon kiabálok, talán a
szomszédok, közös udvar révén meghallják. Nem tudtam, nem voltam
benne biztos, és mi van, ha bánt, megver? Megfojt? Mi fog történni?
A nadrágomat próbálta levenni, miközben rajtam feküdt..mozdulni sem
tudtam..néha visszatért a cicimhez. Nem tudom mennyi ideje
csinálta, óráknak tűnt. Félig lerángatta a pizsinacim.. nem tudom
mit fog csinálni, hogyan , csak, hogy ez rossz és nem akarom.
Elsírtam magam. Zokogtam. Rám kiabált, ne bőgjek, jó lesz nekem,
maradjak csendben. Már sírni sem mertem, pityeregtem. Felült, rám
nézett, felállt és elhagyta a szobát. Órákig zokogtam. Reggel
átmentem egy ismerős házaspárhoz, náluk töltöttem a napot. Este
jött értem. Lefürödtem ,magamra zárva az ajtót,de ő megint az
ágyamba feküdt, széles ragasztóval a száján. Átmentem a felesége
mellé aludni. Másnap délig úgy tettem, mint aki alszik. Kiabállt,
azt mondta , elveszi a pénzt, amit a biciklire kaptam. Vegye...
érdekel? Zsarolt, hogy ne szóljak senkinek. Átmentem megint a másik
párhoz. Este jött értem.Nem megyek, sírtam, nem akarok menni,
ne bántson . ...a hölgy vette a lapot, hogy itt valami
történt, nem engedett. Ott voltam amíg nem értek ki a nagyszüleim.
Rettegtem napközben,mert a házaspár dolgozni volt, a férfi pedig
folyamatosan dörömbölt, óránként körbejárta a házat. Féltem rámtör,
bántani fog. Volt, hogy bezárt ajtóknál elbújtam és hallagtam, ott
van-e még.Figyeltem a lépteit.A nagymama annyit mondott, csak
simogatni akart, ne szóljak anyumnak, ne idegesítsem. Hazamentünk.
Hónapokig rettegtem, hogy terhes vagyok.
27 éves koromig senkinek nem beszéltem róla. Évekig azt
álmodtam, hogy egy idegen férfi éjszaka hátbaszúrja a szüleim,és
nekem el kell bújnom, fel kell nevelnem az öcsém. Háttal feküdtem
az ajónak. Szúrjon,csak ne lássam, ki az. Ma már tudom az álom
jelentését.
Túl vagyok rajta, ráment a gyerekkorom, talán még az első
házasságom is. 27 éves koromig férfi nem nyúlhatott a mellemhez,
elsírtam magam rögtön. Ma már jól vagyok. Segíteni szeretnék,
azoknak a nőknek, akik átéltek ilyet. Mondják el.Beszéljenek
róla.Először szörnyű lesz,de segít. Sokat gondolok kislányokra,akik
átélhettek ilyet. Talán ma már legalább azt tudják miből lesz a
cserebogár, talán ma már segítenek sz ingyenes lelki vonalak, talán
van olyan bizalmi kapcsolatuk a szülőkkel, hogy beszéljenek
róla.Engem nem erőszakoltak meg, mégis megbélyegezte ez az esemény
az életem.Túléltem, de máig nehéz.nem haragudtam a férfira.
mentséget kerestem, hogy miért tette. Próbáltam megérteni 10
évesen. Most , hogy pszichológiát tanulok, tudom a miérteket.
Tény, hogy rettegtem attól a pillanattól,amikor újra a szemébe kell
néznem.Nem kellett.Többet nem jött Magyarországra, és szörnyű dolog
ezt kimondani, de megkönnyebbültem,mikor meghallottam a
halálhírét.
Nem tudok okosat mondani, semmit sem tudok. Fájdalmat
érzek.Ennyi. Sajnálom,hogy nem tudtam mit kell tenni, hogy nem
tudtam kezelni a megtörténtek után a helyzetet.Bűntudatom van,
amiért megkönnyebbültem egy ember halála miatt. Ő megbűnhődött, bár
én sosem akartam neki rosszat. A fiát, a feleségét eltemette, egy
fiatal nő kihasználta...semmilye sem volt, úgy halt meg. Sajnálom.
Fáj. Még mindig.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 7
Címkék: a szexuális erőszak, családon belüli erőszak, pedofilia
2009-09-07 21:55:03
Nem írok neveket, történeteket, nem szeretnék,
mindenki maga dönti el, felvállalja-e, hogy megjárta a
pszichiátriát.
Miután felkerültem a
rehabra, volt egy hölgy a szobába, akivel nagyon szoros lett a
kapcsolatunk. Két velem egyidős lánya van. Sokat segítettünk
egymásnak a beszélgetéseinkkel, hogy megértsük a másik (a
generációkülönbség miatt) miért látja máshogy az adott
szituációkat. Kézen fogva, átölelve sétáltunk, megosztottuk
mindenünk.
A családunk is oda- vissza elfogadta a
kapcsolatunkat. Ő volt az a nő, akiben az ideális anyát láttam.
Amilyen édesanyát szerettem volna mindig. Beszélgettünk, sétáltunk,
kimondtuk az érzéseinket. Vajon mit szólnék, ha egy nap a
fiaim közölnék, hogy találtak "jobb" anyát?
Mégis szükségem volt rá, sokat segített.
Kívülállóként átlátta a helyzetem. Elmondta a véleményét, de hagyta
(nem is tehetett mást), hogy megégessem magam, a saját káromon
tanuljak. Így utólag majdnem mindenben igazat adok neki. Egyetlen
dologban cáfolom folyamatosan, miszerint a család szent. Nem szabad
elválni semmi esetre sem. Akit elsőre választunk, vele kell leélni
az életet. Remélem, egyszer olvassa majd ezeket a sorokat, és
mosolyogni fog. Azt kívánom, hogy a lányai sose tudják meg, milyen
elválni, és sose kelljen rossz házasságban élniük, csak mert így
gondolják. Elváltam. Jól tettem. Mertem esélyt adni magamnak egy
boldog párkapcsolatra. Ha nem teszem meg, ma talán már nem élek.
Ennek ellenére tisztelem az elveit, és elfogadtam azokat. Nem
gondolkodunk egyformán, emberek vagyunk. Mind meghalunk. Akár
elválunk, akár nem.
Évekig hallgattam a férjemtől, hogy
sosem tudok hízelegni, hogy miért nem vagyok kicsit bújós. Ilyen
vagyok, ráztam le mindig. A szüleim sem ilyenek, biztosan
ezért.
A terapeuta hölgynek ezt egy beszélgetésünk
alkalmával elmondtam. Ledöbbent.
- Te nem vagy bújós? Akárhány alkalommal
megyek a folyosón, vagy a barátnőddel sétálsz kézen fogva, vagy egy
idős embert kísérsz karonfogva. Bárkinek szüksége van rá, te
rámosolyogsz, átöleled.
Tényleg. Ekkor döbbentett meg felismerés. Alig
várom, hogy megérintsen valaki, hogy megérintsek valakit. Egyedül a
férjem közeledését utasítom el.Nehéz volt ezt a felismerést
magamban a helyére rakni. Mikor aztán sikerült, elégedettséggel
töltött el. Bújós vagyok! De jó!
Megismertem egy
mániás-depressziós kis hölgyet. Kiszámíthatatlan volt, de nagyon
szerettük.A cigi-kunyerálás odabenn külön sztori, gondolom, minden
ilyen intézetben hasonlóan működik. Nem cigarettáztam, de érdekes
volt ezeket a szituációkat figyelni. Mindegy. Ő abba a kategóriába
tartozott, aki adott- kapott. Ha nem volt neki, kunyerált, ha volt,
visszaadta.Ha jó kedve volt happy volt mindenki és a világ is, ha
nem, nem szóltunk hozzá, mert hamar kiosztotta a népet. Az
orvosokat is. Tanárnő végzettsége volt. 5 éve kezelték. Mindig
feldobta a társaságot. Rajzolt is nekem. (Ha egyszer
megtanulom a rajzelemzést előkeresem.) A főorvos asszony egy
alkalommal megkérdezte:
-A gyermekeitől kapta ezt a szép rajzot?
- Nem, egy „kolléganőtől”(szándékosan nem írok
nevet).
Kikerekedett a szeme, még egyszer megnézte a
remeket, és elmosolyodott. Igen. Az ugyanaz.
Egy nap bekerült egy nagyon kedves kislány… mindenki imádta,
mindenkivel kedves volt és mosolygós… tudtuk a sztoriját,
elmesélte. Nagyon jó családból származott, a szülei sokat
látogatták, intelligens, tanult emberek voltak. Ő is rendkívül okos
volt,rengeteget beszélgettünk. A betegségét nem szeretném
részletezni, mi sokáig semmit nem vettünk észre, gyógyszereket
kapott, tanult, olvasott, cseverészett. Egyetlen nővérke volt, akit
nem szeretett, félt tőle. Egyik éjszaka aztán (mikor ez a nővér
ügyelt) kimászott- kiugrott az ablakon.(1. emelet) Félt a nővértől,
levegőzni akart és a bejárati ajtót természetesen éjszakára
bezárták.... kidobta az ágyruháját, nehogy megüsse magát, és amíg
tudott, leereszkedett, majd elengedte magát. Sétált néhány percet
és bekopogott, hogy engedjék be. Ez történt éjszaka. Hatalmas
üvöltözésre keltünk, a nővér eladta a fél kórházat, míg
visszakísérte. Hajnalban a szülei elvitték a lányt saját
felelőségre, lediplomázott- mezítláb, mert a lába kiment- majd
miután délután visszahozták, bekerült a „kínzóba”(2-es szoba)
lekötözték, és teljesen begyógyszerezték. Kb. egy hetet volt ott,
persze folyamatosan jártunk be hozzá. Néhány hét után hazamehetett.
A mai napig sokat gondolok rá, mi lehet vele.
Miután
visszakerültem, új orvosom lett. Éjjel vittek vissza. Az ápolók
meglepődtek:
-Hiszen olyan jól volt, mikor hazament!
Nem válaszoltam. Igen, én is azt hittem.
Bizonyítani akartam. Nem tudtam, két hónap kórház után mennyit kell
dolgozni. Nem ettem. Az érzelmi életem pedig totális káosz volt. A
kórházban könnyű volt elhinni, hogy majd minden menni fog.
Visszakerültem.Lekötöztek. Sírtam:
-Miért?
Nagyon gáz. Veszélyes zóna, még egymás között
is. Tudtuk, aki ott van, azzal nagy a gáz. Egész éjjel sírtam. Mit
tettem, miért kötöztek le?Miért kell nekem így pisilni? Még vécére
sem mehetek?
Reggel utánamjött a volt férjem. Átraktak az
idős hölgyek közé.Az orvos két hétig minden nap elmondta a viziten,
hogy ma lesz egy két órás beszélgetésünk.
Egyszercsak kezdett gyanússá válni, hogy nem
raknak fel a rehabra, de mindegy, gondoltam, biztosan nincsen hely.
Két hét után a viziten közölte a doktor úr, hogy szeretné, ha
átmennék Dobára. Hova?! Megint zokogtam. Hívtam a volt férjem:
-Baj van. Gyere azonnal. Dobára akarnak vinni,
egyezzem bele! Soha!
Nem néztem az órát, rögtön jött. Tudtam, őt
nem meri lerázni a főorvos. Ha ma tudom, mi vár rám, rejtett
kamerával megyek arra a beszélgetésre.Bementünk az orvoshoz,
rákérdeztünk. Az orvos rám sem nézett, mintha nem is lettem
volna.
-A feleségét hazaengedtük. Egy hét múlva
visszakerült, kikészülve, nem szedte a gyógyszereket, ittasan.
Tessék?! Összenéztünk a volt férjemmel. Bánom,
hogy türelmes ember vagyok, rá tudtam volna dönteni az asztalt.
Micsoda? Ki ivott? Én? Aki még szilveszterkor is
gyerekpezsgőzöm?Itt borult a bili. Megkérdeztem, hogy ezt miből
látta? A leheletemen nem érezte, az biztos. Oxigént adott a mentős,
mert zsibbadtam, állítása szerint a pániktól. Rosszul vettem a
levegőt. Infúziót kaptam, mert nyár volt, nem ettem, nem
ittam, csak amennyi „életben tartott”, kiszáradtam. A gyógyszereket
pontosan szedtem, és még sosem ittam annyit, hogy akárcsak
megszédüljek az alkoholtól.
- Doktor úr, két hete azért fekszem az aktívon
és azért aláz meg minden viziten, mert alkoholista vagyok? A
főorvos asszony kezelt eddig, ha visszajön szabadságról, szeretnék
bemenni hozzá!
Két nap múlva elhagyhattam
a kórházat. .:-).Megjegyzem,nem saját felelősségre,érdekes módon
addigra rendbe jöttem a doktor úr szerint. Magyar egészségügy. No
comment.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
Címkék: pszichiátria
2009-09-07 21:50:21
2008.06.
Aznap szokásos
hétköznap volt, semmi érdekes. A gyerekek a nagyinál aludtak. Előre
tudhattam volna, mi fog történni. Szinte percről percre minden
alkalommal ugyanaz volt a sztori. Idegesség, hasfájás, hányinger,
hasmenés, remegés, verejtékezés, szívdobogás, nehézlégzés. A
hajamat tudtam volna tépni, mintha a megőrülés szélén álltam volna,
ki akartam futni a világból. Tudtam, ez már idegi alapon történik.
Kívántam az injekciót és gyűlöltem magam, amiért nem tudtam a
testemen uralkodni. Orvos. Ügyelet. Megint éjszaka. Mindig éjszaka.
Bántott, hogy az ügyeletes orvost rángatom. Aztán nem érdekelt. Ez
a dolga. Néhány perc, nekem örökkévalóság. Megérkezett. Életemben
először nem beszéltem mellé. Igen, gondjaim vannak, igen, úgy
érzem, minden rám szakad, nem bírom tovább. Nem megy. Azt
javasolta, menjek be a pszichiátriára. Azonnal. Néhány nap,
gyógyszerek, jöhetek haza. A férjem kétségbe esett. Nincsen
szükségünk erre. Majd holnap elmegy a pszichológushoz, kap
gyógyszereket, mondta. Az orvos őt vigasztalta, bíztatta. (Érdekes,
minden orvosomra emlékszem, csak rá nem). Mentő. Irány a
kórház.
Az út szörnyű volt, ültünk némán az autóban.
Biztosan utálták, hogy át kell velem utazni a fél megyét. Valahol
útközben átszállítottak, az ottani mentősök vittek tovább. Nagyon
kedvesen próbáltak kommunikálni velem… mindegy volt. Így, utólag jó
érzés csupán.
Az egyik férfi utolsó műszaka, költözés,
munkaváltás előtt. Kicsit irigyeltem, vidám volt, boldog, fiatal.
Próbáltam mosolyogni, nem ment.
- Volt már benn?- kérdezte.
- Nem. (Miért, kellett volna?) Csak néhány
nap, azt mondta az orvos.
- Persze. Ha azt mondja, 4 hét, bejön?
- Nem.
Nem hittem neki. Nekem ott a két gyerek, az
udvar. Nyár jön, iskolai szünet, befőzés. Ki a fene fog egy
kórházban dekkolni?
- Jobb lesz. Nem tudom, ki ma az ügyeletes, de ne
ijedjen meg.
Kérdőn néztem rá. Mitől ijednék meg? Kórházba
jövök. Szültem két gyereket, túl vagyunk néhány műtéten, egy
autóbaleseten. Biztosan mindenkit vigasztal.
- Van orvos, aki elsőre inkább betegnek tűnik.
A kórház is elég ijesztő.
Megint nem értem. Mi különbség van orvos és
beteg között? Hogy lehet egy orvos ijesztő? Mindegy. Nem érdekel.
Ma kapok gyógyszereket, alszom. Holnap többet tudok, néhány nap
megfigyelés, antidepresszánsok, mehetek haza.
Megérkeztünk. A nővérek sorfalat állnak -
Félni kell tőlem? Később már értettem - a mentősök átadnak, de
mielőtt elmennek, biccentenek, hogy az ijesztő doki van. Nem
érdekel. Az egyik nővér felveszi az adataim, a másik pakolja a
táskám. Semmit sem értek. Tételesen felírnak mindent. Jó, gondolom,
biztosan vannak nehezebb esetek is, leltár. Közlik, semmi nem lehet
nálam, se telefon, se üvegpohár, se kisolló, de még fehérneműből
is, csak ami szükséges. A gyerekeim fotóját adják a kezembe.
Zokogni kezdek. Ekkor értem meg, hova kerültem. Dilis
lettem,gyogyósokkal. Mindenkit megbélyegeztek, aki odakerült.
Várkapitányképző....Sírtam. Senkit sem érdekelt. Megjött az orvos.
Valóban nem volt bizalomgerjesztő. Nem mindegy? Segítsen. Másfél
óra beszélgetés. Éjjel fél egy. Nagyon fáradt voltam, gyenge.
Minden porcikámmal koncentrálnom kellett, hogy ne mondjak
hülyeséget. Akkor már tudtam, minden szónak súlya van. Ne mondott
semmit. Illetve, hogy min. 2 hét. Ha nem vállalom, valami bizottság
elé küldenek, majd ott eldöntik. Küldjenek.Normális vagyok. Engem
úgyis hazaengednek.
Két napot aludtam át. Senkit nem akartam
látni. Beszélgetni sem. Szégyelltem, hogy ide kerültem. Hozzám ne
jöjjön senki, csak a gyerekekre vigyázzanak. Féltem, hogy mi lesz.
Mi van, ha már tényleg nem vagyok normális? Aki az, nem gondolkodik
öngyilkosságon, aki az, nem sír, vagy néz ki a fejéből
értelmetlenül. Aki az, annak nincsen romokban a házassága két
gyerek mellett. Agyaltam. Akkor volt jó, ha a gyógyszerektől már
gondolkodni sem tudtam.
Összefolytak a napok. A család volt benn, nem
tudom, beszéltem-e velük. Fáradt voltam. Nagyon fáradt. Közömbös.
Érdektelen. Egyszerűen jó volt megszűnni, nem lenni. Csak egy test
voltam, élet, lélek, érzelmek nélkül.
Talán beszéltem egyszer az orvossal. Nem
biztos. Néhány nap után egy papírral jött. Addigra kicsit tisztább
volt a kép.
- Vállal még két hetet, vagy bizottság?
- Nem tudom. A gyerekek. Mit szólnak
otthon?
- A gyerekekre vigyáznak. Nekik egészséges
anya kell. Ha hazamegy és csinál magával valamit, mi lesz a
gyerekkel? –kérdezte szemrehányóan, ironikusan.
- Legyen, maradok.
Aláírtam a papírt. Többé nem kerestem
kifogásokat. Áthelyezett rehabra. Ég és Föld! Ahogy bántak velünk,
ahogy beszéltek velünk, óriási volt a különbség. Már nem láttam a
megvetést a nővérkék szemében. Lehet, hogy nem is megvetés volt?
Pedig úgy tűnt. Inkább csak bizalmatlanság, kétkedés,
kiszámíthatatlanság, hogy ez vajon mit akar?
Megkezdődött egy rendszer.
Csoportfoglalkozások, relaxáció, torna. Napi beosztás volt.
Kellett. A legjobban a terapeuta hölgyet szerettem, feldobott, ha
beszélgettünk. Először éreztem, hogy valakit érdekel, mit mondok,
hogy mi van velem. Elmondta a véleményét, de mindig ügyelt rá, hogy
ne mondjon ki helyettem semmit. Sokat segített. Lassan beszélgetni
kezdtem a betegekkel is. Jó fejek. Mindenkinek megvan a maga baja,
éppen ezért megérti a másikat. Mindegy ki kicsoda odakinn. Itt
egyformák vagyunk. 17 éves öngyilkos jelölt és 40 feletti kábítós,
aki megjárta a maffia minden zugát. Egyformán szerettük egymást.
Vadidegenként meséltünk nyíltan, őszintén, nem volt miért hazudni.
Keményen odavágtuk, hogy barom vagy, és mennyivel jobban fogadtuk a
kritikát egymástól, mint az orvosoktól.
- Baszd meg, lassan 30 vagy és egy kezeden meg
tudod számolni hány orgazmusod volt? Ha tudod egyáltalán mi az. Nem
vagy normális!
- Ezért vagyunk itt, hülye!- jött a
válasz.
Nevetés. A nem vagy normálisnak, mindig
hatalmas röhögés lett a vége. Főleg, ha egy "egészséges" embert
illetünk ezzel a megjegyzéssel.
- Mi a francnak vagy x éve ezzel a pasival?
Felhúztál, megyek borotválkozni.( Mindig borotválkozott, ha ideges
volt.10 perc múlva kijött, folytattuk tovább.)
Az orvosok hazudnak, meghallgatnak,
befolyásolnak. Miközben a viselkedésedet nézik és nem néznek a
szemedbe. Leszarnak. Rutin. Átlag kórkép, átlag gyógyszerek, vagy
bejön, vagy nem. (Persze, megértem őket is. A magyar egészségügy.
Így is dolgoznak éjjel- nappal. A törzsbetegeknek és a zsebbe
csúsztatóknak - ami sokszor együtt járt- más a „szolgáltatás”. Mi
betegek, természetesen ezt tudtuk, és egymás között is csak
mosolyogtunk rajta. Adtál?
Adtam. Ja, akkor veled azért beszélget!:-) Jól
tetted.)
Eltelt a két hét, szinte észre sem vettem. Nem
akartam menni, féltem a kinti világtól. Itt szeretnek. Itt
biztonságban vagyok. Egy burok, ami megvéd mindentől. Jó lenne, ha
itt lenne a két srácom. Nagyokat szaladnánk a parkban. Jó lenne
megállítani az időt. Itt maradni. Odakinn nem hiányzunk senkinek.
Jó itt. Jön az orvos:
- Hazamegy?
Csend.
- Megígértem. Két hét. Letelt. Hogy érzi?
- Maradnék. Úgy érzem. (Elmondtam az
érzéseimet- mosolygott.) Csak szabadságot szeretnék.
- Rendben. Ha bármi gond van, visszajöhet
korábban.
- Köszönöm.
Nagyon vártam, hogy mehessek. Hiányzott a
gyerekeim ölelése. Hazafelé azonban egyre idegesebb lettem. Nőtt a
gyomromban a gombóc. Rosszul voltam. Erős vagyok, menni fog.
A mai napig nem tudom, hogyan telt el az első
hétvége otthon. Tudtam, a vizitekről, mit kell tennem, hogy ha majd
visszamegyek, az jó pont legyen. Megfelelési kényszer. Még a
kórházakban is. Muszáj. Mondogattam magamnak. Minden muszájból. 10
perc után semmihez nem volt kedvem. Csak a muszáj hajtott. Aludtam,
aludtam, aludtam, és a gyógyszerekre fogtam. Csak mehessek vissza
már. A fehér ágy, kisszekrény, a kert, a nyugalom, a beszélgetések,
mintha hívtak volna. Otthon voltam rab. Nem beszéltem, minek.
Úgysem értik. Ők úgyis jobban tudják. Hülye, dilis, beteg, majd
meggyógyul, nem érdekes mit beszél. A homlokukra volt írva minden.
Utáltam a képmutatást,a kétszínűséget. Tudtam, amíg így érzek,
nincsenek rendben a dolgok.
Ekkorra már valami kialakult bennem a jövőt
illetően. A férjemmel leültem, megbeszéltem, hogy ennyi. Vége. Nem
akarom folytatni. Nem tudom, mi lesz, hogy lesz, de meg akarok
gyógyulni.
Rám tört a fene nagy határozottság. ( Ma már
csak nevetek magamon.) Az első férfi, aki az utamba került a nagy Ő
volt. Hol? Hát persze, hogy a pszichiátrián. Szegény férjem előtt
még csak nem is titkoltam. Mialatt ő aggódott értem, jött- vitt
autóval, letisztázva, hogy ha kiengednek, külön folytatjuk, én
repdestem a boldogságtól. Legalábbis akkor ezt hittem. Csak
egyetlen félelmem volt. Mi lesz, ha le kell feküdnöm ezzel a
férfival? Életemben először fizikailag vágytam rá, de rettegtem a
helyzettől. Mindegy.
Két hónapot voltam benn. A nagy Őt előbb
engedték el. Néhány nap otthonlét után elutaztam hozzá, (a
gyermekeimet ismét másra bízva) majd együtt vissza hozzám. Abba a
házba, amibe két hónappal azelőtt még a férjemmel mutattuk, hogy
happy minden. Szentül hittem, hogy minden jó lesz. Eljött az este..
Kezdődött. Szinte lebénultam. Alig bírtam megmozdulni. Orvos.
Megint hazudtam.
- Minden rendben, csak a férjem úgy gondolja,
magához kellene vennie a gyerekeinket. Ez készített ki.
Persze, a duma.
Természetes, hogy így ő gondolta, de nem vettem komolyan, tudtam,
ha látja, minden rendben, ezt úgysem teszi meg. Féltem a szextől.
Mentő. Vissza. Oxigén, infúzió, mint aki a halálán van. Másnap
kiderült, míg odaért a mentő, a pasim már talált némi alkoholt a
hűtőben, majd hajnalig csatangolt. Felhívtam. Ő férfi?! Így áll ki
mellettem? Iszik, miközben mellettem lenne a helye? (ahol előtte
két héttel még ő is betegként feküdt.) Se munka semmi, pia és még ő
tervez?! Felháborodtam. Tudtam, ennyi volt. Persze, megint a másik
volt a hibás, holott ő évek óta járt egyik terápiáról a másikra.
Éveket töltött különböző otthonokban. Pont én hiányoztam neki. A
görcs, megtalálta a görcsöt. A zsák a foltját.
Nem! Helyre fogok jönni, én jobb vagyok… aha,
persze hülye tyúk, légy büszke, ennyi volt a nagy élet! Egy hét
után megint ide kerültél! A doktornő szabin. Aktív osztály.
Elvoltam az öreglányokkal. Szétszedték egymást. Imádtam őket. Az
orvosokat is kikészítették. Vonultam a kertbe, a fa alá. A „régi”
kollégákhoz. Sokan voltunk, akik egy-két hét után visszajöttünk.
Néhány nap után már vártuk a másikat. Azt is láttuk, ha valaki
becsapta önmagát. Korán ment haza. Miután visszakerült, néhány
napig kába volt, aztán mosolygott:
- Megjöttem.
Nem nevettünk. Együtt érzően bólogattunk, ő
pedig mesélt. Barátokat találtunk egymásban, sorstársakat. Többen
tartjuk a kapcsolatot. Legalább egymás között mindig őszinték
maradhatunk . Senkit nem néztünk le, mint a „többi” ember minket.
Összenézünk. Mosolygunk. Tudjuk, milyen a „várkapitány-képző”. Ezt
csak az tudja, aki átélte. A látogatók gyakran szörnyülködtek a
benti helyzeten. Mi pedig bámultunk értetlenül. Akivel egy órája
nagyot beszéltünk, nevettünk és megvitattuk az élet dolgait, azt a
mi családunk lebolondozza? Miért? Ő is ugyanolyan ember, mint én!
Akkor mi a francnak jöttök be? Minek látogattok?Hogy otthon
sajnáltathassátok magatokat? Vagy engem?! Hogy a szomszédoknak
megfeleljetek? Igen, voltunk nála, mi ennyit tehettünk. Ne gyertek,
b...tok meg! Kerülhettek ide ti is! Nektek is elszakadhat a kötél,
alólatok is kifuthat a talaj, és honnan tudjátok, hogy nem ezt
hozza az öregség?! Mindig felháborodtam ezen. Ha elcsatangolt egy
pelenkás öreg, visszakísértük, ha kicsit felpörgött a
természetgurunk (mi így hívtuk, mert a gyógynövényeket A-Z-ig
fújta), összeszedtük a fűbe a papucsát. Ugrottunk, ha tudtuk, hogy
valaki most fog mellélépni, eltévedni, elesni, elhagyni a
nadrágját, stb. Nekünk így volt természetes. Hajnalban a rossz úton
zörgő ágy, amin vitték a halottat, a kutya, amelyik kísérte az
ételhordó autót, mind a nap része volt. Természetes velejárója a
benti életnek. Egy látogató ezeken szörnyülködött. Az volt az
érzésem, kinn sokkal több a beteg ember, csak a nagy rohanásba
senki nem látja őket. Itt meg egy rakáson, jó, hogy észreveszik.
Elvileg a hozzátartozójuk is az, akihez jöttek, bármennyire nem
akarnak erről tudomást venni.
Három hónapot töltöttem benn. Mikor kijöttem,
azt mondtam, soha többet, történjen bármi, ide nem jövök. Kihúzom
magam, megcsinálom, ha nem, megyek a kamion elé. Ma már
visszamennék, ha szükségét érezném. Köszönöm. Köszönöm az
orvosoknak, a nővérkéknek, a terapeuta hölgynek, betegtársaimnak,
és a családomnak is.
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
Címkék: depresszió, pszichiátria
2009-08-31 00:52:40
Érdekes dolgokat produkál az élet.Vagy mi magunk? Talán
inkább ez utóbbi, nem hiszek a véletlenekben,magunk alakítjuk az
életünket.
Nem is olyan régen egy kis falusi asszonyka életét
éltem.Családi ház, nagy udvar, egy tipikus falusi rossz házasság,
két gyerek.Azt hittem,minden rendben..a mai világban ez a normális.
Nem számítanak a vágyak, semmi sem számít. Az emberek
hajtanak,beleszakadnak a munkába,az elvárásokba, hazamennek egy
kifelé boldognak mutatott,de semmit sem érő házasságba, és az
egyetlen boldogságot a gyerekek jelentik. Kényelmesek,
félnek a bizonytalantól, az egyedülléttől, mindentől. Nem mernek
lépni...együtt maradunk, a gyerekek miatt...persze, kifogások
mindig vannak.Mintha ez nekik jó lenne.
Én is így éltem. Alig múltam 25....két gyerek,anyagi
gondog,rossz házasság. Azt hittem,bele tudok törődni és le tudom
élni így az életem. Nem ment. Rámentem fizikailag, és idegileg is.
Kórházba kellett jutnom,hogy felismerjem, baj van. Váltanom kell,
lépnem kell. Ma a depresszió egyre gyakoribb betegség, az emberek
többsége pedig még mindig nem tudja kezelni és hova tenni.
Beskatulyázzák,ha valakit ezzel kezelnek, megbélyegzik. :-) Tegyék.
Mosolygok rajtuk. Már nem foglalkozom vele, ki mit gondol. Azok
ítélnek,és teszik mindezt, akiket vagy az életük,vagy az
intelligenciájuk, a tudatlanságuk minősít. Sokan, azok sem tudnak
mit kezdeni a depresszióval, akiknek a családtagjuk kerül ilyen
helyzetbe, a mai egészségügy tudjuk,hogy romokban. A beteget
teletömik gyógyszerrel, az orvos jó esetben 20 perc után megírja a
receptet, aztán nem is látod hónapokig, csak az asszisztensekhez
kell bejárni,feliratni a bogyókat. Érdekes megoldás....
Léptem.Magam mögött hagytam az életem.Igaz,csak két órányira a
lakhelyemtől,de megpróbáltam. Nekivágtam a világnak.Tudtam,ha
maradok,jó esetben örök életembe kezelni fognak,rosszabb esetben
nem élek többet néhány hónapnál,évnél. Sokan mondják, az ember, ha
beszél az öngyilkossági szándékról,nem teszi meg. Lehet, nem tudom.
Ma már túl vagyok rajta, és sok minden máson is, könnyen mesélek.
Nem akartam meghalni, nem is beszéltem róla, de élni sem akartam.
Érdekes, ugye? Akkor mit? Hogy legyen vége... a nélkülözésnek, a
boldogtalanságnak, a képmutatásnak,mindennek. Nem hittem, hogy van
más kiút, de féltem a haláltól. Időben kerültem kórházba. Jó volt,
mert hasonló embereket, betegeket ismertem meg,és nem éreztem magam
egyedül ezzel a helyzettel.A gyógyszerektől jobb lett a közérzetem
és lassan reálisan bírtam gondolkodni. Jó néhány hónapba telt mire
átláttam a saját életem.
Szóval léptem.Valahol büszke vagyok rá, és valahol remélem,hogy
majd egyszer teljes egészében az lehetek rá. Rengeteget hibáztam.
Hazudtam magamnak, a családomnak. Akaratlanul, tudatlanul, de
ártottam sokaknak,akiket szerettem. Olyan emberek tartottak ki
mellettem, akiktől nem érdemeltem meg, és olyanok hagytak magamra,
akiknek segíteni kellett volna. Ma már azt mondom,megérte. Tudom,
kinek hol a helye az életemben.
Nehéz újrakezdeni. Nem nulláról,mínuszról indulni. Felégetni
mindent. Elhagytam az otthonom, a családom, a gyerekeim. Nem tudtam
vállalni őket. Igen. Így van, ők voltak az egyetlen dolog,akik
életben tartottak. Viszont a házasságomból, a környezetemből ki
kellett lépnem. Sem anyagilag, sem idegileg nem tudtam vállalni
őket. Sok anya biztosan megvet ezért.Mert milyen nő hagyja el és
bízza apukára a két gyermeket?! Akkor kérdem én: milyen nő, aki
velük marad és hagyja,hogy az egész család tönkremenjen? Aki
esetleg inni kezd vagy öngyilkos lesz? Mi jobb a gyerekeknek?!
Hiszek benne, hogy rendbe tudom hozni az életem és a gyerekek újra
velem lehetnek. Vasárnapi anyuka lettem, közös megegyezéssel, nem
rángattam őket a semmibe,a bizonytalanba. Úgy érzem, jól döntöttem.
Hónapokig sírtam, ha egy anyukát megláttam az utcán gyerekkel.
Pocsék érzés volt, de megtanultam élni vele.
Egy év telt el. Albérletben lakom. Voltam munkanélküli és
dolgoztam hónapokig napi 12-14 órát. Tanulok. Pszichológiát.
Imádom. Úgy érzem,megtaláltam az életem,megtaláltam önmagam. Még
nem tiszta, hol fogok élni, de tudom, mit akarok, elmúlt a
bizonytalanság, a hiányérzet. Igyekszem tudatosaqn irányítani az
életem. Nem a gyógyszerek a megoldás, ahogy elhagytam a
múltam,letettem őket. Életmódváltás, önismeret, ennyi volt az én
titkom. Lassan, de alakul minden. Ahogy az Isteni színjáték írja:
"a jó hír, hogy van kiút az erdőből, sajnos, a poklon keresztül
vezet." Megtaláltam a kiutat. Kanyargós és hosszú, de megvan, csak
végig kell sétálnom rajta. Vannak tervek,célok, boldog vagyok. Van
még mit építeni, van még min dolgozni, de nem volt könnyű idáig
eljutni. Nem szabad kihagyni a lehetőségeket, élni kell velük.
Valahol azt olvastam,ha nincs ajtó,amit kinyithatsz,faragj
egyet:-).
Merni kell. A pofára esést nem lehet elkerülni, de sokat lehet
tanulni belőle. Rengeteg jó embert ismertem meg ez alatt az egy év
alatt és még több tapasztalatot szereztem. Rájöttem, hogy az élet
szép,csak nem vesszük észre.Mosolyogni kell, megélni a
pillanatokat. Örülni, aminek csak lehet..legyen az egy illat, egy
kedves tekintet, egy idézet, bármi. Ha reggel mosolyogva szállsz
fel a buszra, villamosra, mosolyogsz a boltba, többszörösen kapod
vissza, és már szebb lesz a napod....próbáld ki! Nem,
nem tökéletes minden, nem váltottam meg a világot sem, véletlenül
se ez jöjjön le.Viszont ég és föld, ahogyan érzem magam, alig egy
év különbséggel. Ezt pedig mindenki észreveszi. Más dolgok váltak
értékessé,kivirultam. Ha pedig sugárzol és vidám vagy, az vigyázat,
fertőz!!!:-)
No de későre jár, és reggel ezer dolgom van...folyt. köv.
MOSOLYOGNI!!!
Tovább »
- Írta: ecsina0911
- Hozzászólások: 0
